Hagyjuk magunkat szeretni! – gondolatok Domától

Kispap a parton

A Duna kavicsos partján álltam Esztergomban a lelkigyakorlat közepe táján. Előttem megdöbbentően piros árnyalatú korongként süllyedt egyre lejjebb a nap Párkány panelházai közé. Egy szép napsütéses őszi napon történt mindez, de kissé ködös volt az idő; akkor késő délután is ködpamacsokat láttam a folyam kanyarulatánál lebegni. Ahogy egy elhaladó uszály szelíd hullámokat vetett, és a nap végleg eltűnt a túlpart fái között, úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Már egy jó fél órája ott álltam, és bár a külvilág egyre fakóbb és egyre hidegebb lett, én mégis úgy éreztem, hogy valami otthonos érzés kerít hatalmába.

Ott tudtam lenni mindenestül. Nem a múlton, a jövőn vagy a jelenen rágódtam, hanem a naplemente és a természet szépségében gyönyörködtem. Közben pedig valahogy megéreztem: nem vagyok egyedül ott a kavicsos parton. Valaki egészen közel van hozzám, ott áll mellettem, sőt valahogy ott van bennem is. Egy közeli személy, Aki bizalmat és vágyat ébreszt maga iránt.

De mi van akkor, ha történetesen nem járok aznap arra, esetleg elered az eső és vége a táj szépségének? Akkor Isten nincs ott mellettem? Ha nem látom a lemenő napot, nem érzem Istent magam mellett, akkor Ő nincs ott, vagy aznap nem szeret? Kissé abszurd a kérdés, mégis sokszor úgy viselkedünk, mintha nem hinnénk el, hogy Isten velünk van.

Szép élmény volt ez a naplemente. Minden korban és minden vallásban voltak és vannak emberek, akik a természetben felismerik Isten létezését. Mi azonban ennél sokkal többet kaptunk! Isten eljött közénk, és így megismerhetjük, hogy milyen Ő. Jézus elmondta és tetteivel bebizonyította a Végtelen Isten mindent feláldozó szeretetét.

Érzelmek

Azt hiszem nagyon fontos, hogy hitünket ne csupán érzésekre alapozzuk. Az érzelmek jönnek-mennek, de Isten mindig valóságosan jelen van. Megtérésünk elején egy vagy több nagy találkozás áll, az azonban nagyon fontos, hogy Isten sokkal több, mint egy-egy istenélményem. Mert mi van, ha nem érzem úgy, hogy Isten egy bűnömet meg tudja bocsátani: akkor Ő valóban nem fog megbocsátani? Vagy ha nem érzem a jelenlétét: akkor nincs ott, egyedül hagyott? Ha félek Tőle, akkor Ő tényleg szigorú bíróként fog viselkedni? Természetesen nem, hiszen Isten sokkal nagyobb a mi gondolatainknál, érzéseinknél. Ha Istenhez való viszonyunkat érzésekre alapozzuk csupán, akkor nem az igazságon alapszik a hitünk, hanem saját magunkon. Nem teremthetjük meg saját istenünket érzelmeink alapján, hiszen Ő a Teremtő, nem mi.

Úgy is mondhatom, hogyha csupán azt érzést nevezem Istennek, amit egy-egy találkozásunkkor érzek, akkor valójában saját érzelmeimben hiszek, nem pedig a valódi Istenben. És akkor persze, hogy Isten nem lesz olyan stabil pont, hiszen az érzelmeink sokszor nem kiegyensúlyozottak. Természetesen az érzések, a látványok fontosak, de ezek csak mind eszközök arra, hogy megmutatkozzon Isten mindent átölelő jelenléte.

Tudjuk, hogy Isten hozzánk közel van, ismer minket, és mindenestül szeret mindegyikünket. Jézus ígérete szerint velünk maradt minden nap, tehát ma is. Isten közel jön, egészen nekünk akarja adni magát, lényünk legbelsejében szeretne lakozni. Ez az Eukarisztia lényege. Jézus valóságos jelenléte az Oltáriszentségben objektíven valóságos, nem függ érzésektől, vagy értelmi felfogástól. Jézus azt mondta, „ez az én testem (…) ez az én vérem” és ez egész egyszerűen körülményektől függetlenül így van. Erre bátran  ráépíthetem az életem és támaszkodhatok rá minden nap.

Képtalálat a következőre: „naplemente”

Szentmise szerda este…

Nagyon nagy szeretettel tudom ajánlani mindenkinek a hétköznapi szentmiséket. Néhány éve egy szerda délután a Városmajori templom előtt találkoztam egy focista felszerelésben ácsorgó sráccal, akit régóta ismertem. Kérdeztem, miért áll itt, mire azt válaszolta, hogy anyukája bement a templomba, de ő focista mezben inkább nem ment be, az nem templomba való öltözék. Sikerült meggyőznöm, hogy legközelebb bátran menjen be, bátran be lehet menni a templomba focimezben is. Mi sokszor azért nem megyünk misére hétköznap, mert úgy gondoljuk, hogy nem tudunk ráhangolódni vagy figyelni Istenre. És akkor az kidobott idő. De Isten nem kér többet annál, mint amit épp adni tudunk. Vágyik ránk, mindenestül, a fáradtságunkkal, elkalandozó gondolatainkkal, türelmetlenségünkkel, gondjainkkal, fájdalmainkkal együtt. Olyan ez, amikor a táborból hazatérő gyerekeknek örül az egész család, és nem számít (egy ideig), hogy ki milyen koszos, ki mennyire hangos, vagy melyik póló szakadt el.

Vagy azért nehéz eljutnunk templomba, mert nehéz kiszakítani fél órát is a napunkból. Ez bizony nehezen megoldható és jogos nehézség. Ugyanakkor azt hiszem az Istenre fordított idő bőségesen megtérül! Sokaktól hallom, hogy ha Istenre szán valamennyi időt, azalatt sokkal több teendője intéződik el „magától”, mintha dolgozott volna keményen. Senkivel se beszélgettem még, aki megbánta volna, hogy elment hétköznap misére. Sőt éppen ellenkezőleg, érzik a gyümölcseit. Nyilván ésszerű keretek között, de megpróbálhatunk elmenni hetente egy-két alkalommal hétköznapi misére.

Ha úgy döntök, hogy bízom Istenben, akkor nem lesznek olyan szürkék a legszürkébb hétköznapjaink se. Elvégre a Végtelennel állunk kapcsolatban, és a végtelenre vagyunk meghívva! Ezt meg is élhetjük a szentmiséken, főleg ha értjük is, mi történik ott.

Hív a végtelen

Nagyon szeretek ünnepi szentmiséken áldoztatásnál tálcázni, és figyelni, ahogy az Eucharisztiában Jézus sok-sok emberhez odalép! Egy pillanatra még a legsietősebb áldoztató előtt is meg kell állni, hogy az felmutassa az Oltáriszentséget és mondja: „Krisztus teste”. Jelen kell lenni, készen kell állni, hogy találkozhassunk az értünk emberré lett Istennel. Nem mi vesszük el, a pap közvetítésével Ő jön el hozzánk. És ahogy a szájunk vagy tenyerünk is nyitott ekkor, úgy kell a szívünknek is nyitottnak lenni., Nem lesz eredménytelen, ha a napunkat is megnyitjuk Isten előtt. És hol találkozhatnánk valóságosabban Istennel, mint a szentmisén? Ott ahol a Szentírásban szól hozzánk és megismerhetjük alakját az evangéliumokból. Ott, ahol a pap által is megszólíthat minket, hiszen Jézus azt is mondta tanítványainak: „aki titeket hallgat, engem hallgat” (Lk 10,16). Ott, ahol valóságosan jelen van az Eucharisztiában és az áldozásban táplál, éltet és átölel bennünket. Akkor is éppen olyan nagy szeretettel teszi mindezt, ha éppen nem érzünk semmit.

Hitünk alapvetően nem érzésekben, hanem Istenbe vetett bizalmunk mértékében fejeződik ki – ez pedig tetteinken látszik. És hiszem, hogy rendszeres szentmisére járóként erősödő hitünk meg fog látszódni tetteinken, kapcsolatainkon és egész életünkön..

Képtalálat a következőre: „szentmise városmajor”

Szentségimádás

Az áldozás és a szentmise ad lehetőséget a legbensőségesebb találkozásra – bárhogy is érezzük közben magunkat. Isten állandó jelenlétének felismerésére pedig a szentségimádás egy nagy lehetőség. A csendben találkozhatok Istennel és önmagammal egyaránt és valahogy egyszerre. Miközben Istenre nézek, közben felfedezem szemében, hogy szerinte én ki is vagyok valójában. Magamban pedig meglepődve fogom megtapasztalni Isten állandó békés jelenlétét. Talán ott, ahol a legkevésbé számítok rá: sebeimben, korlátaimban, fájdalmamban. A lényeg az, hogy szólítsuk meg Istent, forduljunk hozzá mindazzal, ami szívünkben van, és utána figyeljünk és várakozzunk nyitottan. Ez nagyon nehéz lehet, de előbb-utóbb biztosan meghalljuk Isten hangját.

Ezt a találkozást sokszor nem kísérik nagy érzelmi hullámok, belső csodák. Csak csend, béke, nyugalom. Talán pont éppen ettől lesz valóságos. Még a legjobb barátunkkal való találkozást sem mindig kísérik nagy érzelmek. Vagy az is lehet, hogy pont csendre, békére és nyugalomra vágyunk. Előfordulhat, hogy csak a templomból kilépve, vagy később érzékeljük, hogy valami más lett. Szebb vagy nyugodtabb lett a világ, több erőnk van, megkönnyebbültünk. Derűsebben, bizakodóbban tudunk lépkedni, feltöltődtünk, gyógyultunk és sebeink nem sajognak már annyira.

Valaki szeret…

Az Eucharisztia szó hálaadást jelent. Lehetünk hálásak! Isten jelenléte, életünk ajándékai, a természet szépsége, barátaink, családunk, életkörülményeink miatt. Legyünk hálásak! Aki hálás életet él, annak jó a közelében lenni. Az mindig meglátja a jót másokban, a helyzetekben. Annak örömtelibb az élete, mert nem csak a nehézségekre figyel, hanem tud örömöt keresni és azokért hálát adni.

Az eucharisztikus élet, amelyre meghívást kaptunk, hálás élet. Összegyűlünk a templomban, hogy megünnepeljük örömünk legfőbb okát: Istent. Közösségben gyűlünk össze, hallgatjuk Isten szavát, üzenetét, és eggyé is válhatunk vele a szentáldozásban. Ebből fakadóan egye jobban észrevesszük Isten jelenlétét a hétköznapokban és másokban egyaránt. Észrevesszük, hogy „Valaki engem végtelen szeret,/ nagyobb a Földnél és nagyobb az égnél,/ hagyom magam szeretni, mint a gyermek:/ s csak ennyi, ennyi, ennyi az egész.” (Mécs László: Ennyi az egész)  És ez a Valaki vágyakozva hív minket, hogy menjünk hozzá mindannyian, akik megfáradtunk, akik terhek alatt görnyedünk. Mert úgy szeret minket, hogy egyszülött Fiát adta értünk, hogy bőséges életünk legyen. És ez a Fiú, Jézus jelenik meg minden alkalommal az Eucharisztiában, hogy nekünk adja önmagát.

Engedjünk hívásának, és megfigyelhetjük, hogy szép lassan egyre jobban várni fogjuk a találkozásokat az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztussal. Szép lassan változni kezdünk és változni kezdenek olyan dolgok is, amelyekről nem is reméltük.

Képtalálat a következőre: „oltáriszentség”

Reklámok